Őrületbe kergetsz 1. rész

Egy átlagos kezdet

Basszus! Már megint megtörtént? Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Mi ez a sok kérdés? Miért nem bírom abbahagyni? Tele lennék kérdésekkel, amik válaszára nem is vagyok kíváncsi? Tényleg, miket is kezdtem el kérdezgetni? Vajon miért, miért, miért? Miért is? Megint bele fogok örülni? Miért is nem tudom abbahagyni?

Megint elaludtam? Hát persze hogy igen! Megint a suliban? Természetesen! Megint a büntetésen? Most őszintén, mást vártál!(?) Miért vagyok büntetésen? Mert elaludtál az órán! Milyen órán? Hisz egyértelmű! Hogy? Történelmen! Tényleg? Most úgy őszintén, mi máson!(?)

Lehet egy kérdésem? Persze! Miért válaszol egy hang a fejemben minden kérdésemre? Nem tudom, kérdezd magadtól! Éppen azt teszem!

- Kriszti, kelj fel! Már elmúlt fél öt, ideje menned, kislány! – szól hozzám kedvenc karbantartó suli őröm, aki körülbelül 20 éves, és borzasztóan jó pasi.  – Legalább ne ilyen kényelmesen feküdj a padokon! – Ránézek, majd bólogatva leszállok a padokból összetett székekkel körberakott erődömről, amin vagy jó két órát aludtam.

- Tudod, én most hazamegyek, mert már lejárt a - akadok el a mondatom közepén, majd elgondolkodom, vajon miért is álltam le.

Tudod te azt jól kislány. Hallottam, hogy így hív. Te nem láttad, de én igen! Nagyon megcsodált, amikor bejött és észrevett téged. Majdnem végigsimított a hátadon, aztán megemberelte magát, és inkább a neveden szólított. Nem is akárhogy. Lehet, hogy tudod, de felvilágosítalak, neked Krisztina a teljes neved!

- Krisz ... – néz rám a fiú, hisz fiú még elég ijedten, mire rákapom a tekintetem – Jól vagy?

- Krisztina! – javítom ki, mire eléggé megszeppent fejet vág – most megyek, szia! – hagyom el a termet, majd az épületet.

Nem figyelsz rám? Milyen kár, jól eltudnánk beszélgetni! Ugyan már, ha kapkodod a fejed a hangom irányába bolondnak fognak nézni! Hagyd abba Kriszti!

- Kuss legyen! – kiáltok fel magamban, mire mindenki rám néz.

Jaj, te lány. Hát nem megmondtam? Tudod milyen őrültnek néznek most az emberek? Igyekezz, tűnj el a lenéző szemeik pillantásai elől! Én is elmegyek, hagylak egy kicsit, de nehogy azt hidd, hogy békén hagylak. Ma még találkozunk.

Mi a franc? Ez azért egy kicsit para. Miért válaszol és beszél hozzám egy hang. Ráadásul senki nem hallja csak én. És nem is az én hangom, legalábbis szerintem. Miért, miért? Miért történnek velem ilyen dolgok? – kérdezem magamtól, majd csodálkozva veszem észre, most nem kaptam választ a titokzatos hangtól. Elindultam haza, majd amint beléptem a lakásba, egy furcsa érzés kerített hatalmába. Úgy éreztem, mintha még sosem jártam volna itt, de mégis ismerős volt a környezet. Tudom, hogy melyik szoba és a tárgyak hol vannak, de valami mégis más.

- Van itthon valaki? – kiabálom, majd válasz hiányában elindulok az emeletre, benézek a húgom szobájába, majd mikor meglátom, hogy ott van, beköszönök neki – Szia, Melinda! Mit csinálsz?

- Ja, semmit. Csak éppen olvasok.

- Oh, és mit, ha szabad megkérdeznem? – érdeklődöm a húgom felé, hiszen nem nagyon emlékszem, hogy bármit is olvasott volna ezelőtt. Vagy csak nem emlékszem rá?

- Egy fantasztikus stílusú könyvet egy mesevilágról, amiben az emberek élet-halál harcokat vívnak. Azt mesélik, hogyha ezt olvasod, akkor veled is megtörténik. – mondja a húgom teljes átéléssel és csillogó szemekkel.

- Nos, akkor jó olvasást. Én megyek a szobámba. -  Hát ez fura volt. Mármint, ez közel sem a legfurább dolog, ami ma történt velem, de akkor is, mióta vannak ilyen könyveink? Vagy egyáltalán, miért olvas Melinda könyveket? Ő nem az a típus.

Belépek a szobámba. Megint hatalmába kerít az a fura érzés, amit akkor éreztem, amikor hazaértem, mintha nem is az otthonomban lennék. Vagy tíz másodpercig bámulom a szobámat a küszöbről, majd elhatározva hogy nem fogom az ajtóban tölteni az egész napomat, leraktam a táskámat egy székre, majd mentem volna bezárni az ajtómat, amikor hirtelen feltűnt, hogy nincs is ajtóm. Viszont a keret tetejébe egy függönytartórúd van szerelve és rajta lóg is egy szép bordó színű függöny. Nos, miután elhatároztam, hogy valahogy elzárom magam a külvilágtól, elhúzom az anyagot, majd feltűnik valami érdekes, most hogy megint a szobámra pillantok. Az összes szín, ami a bútorokon vagy posztereken, vázákon van, valahogy olyan, mintha az egész összhangban lenne. Minden gyönyörűen össze van hangolva. Úgy látszik értek a szobaberendezéshez. Ez a nap olyan mintha el vesztettem volna az emlékeim, mit is csináltam tegnap? De hogyha elvesztettem volna, akkor miért emlékszem például a testvéremre vagy arra, hogy hol volt a szobám. Úristen, nagyon fárasztó napom volt. Oh, talán tanuljunk? Mármint, őszintén nem tudom, hogy jó tanuló vagyok-e, de gondolom, egy kis tanulás sosem árt.

Lassan leereszkedtem az asztalom előtti székre, majd a szomszédos fotel szerűségről elővéve a táskám, majd abból elővéve a tanszereim, tanulni kezdtem. Mikor legközelebb feleszméltem, már az összes tanszer csoportosítva a fiókomba volt rakva, és az internetet böngésztem. Na, jó, nem kell így körbekeríteni, Facebookoztam. Elég sokan rám írtak, lehet, hogy én ilyen népszerű lány vagyok. Sajnos fogalmam sincs arról, hogy kik ezek, szóval inkább abbahagytam tevékenységem, és az ágyam irányába fordultam. Aztán miután hiába kerestem, körülbelül negyven fokkal feljebbemeltem a fejecském, és megtaláltam. Miért van az ágyam a magasban? Ez egy jó kérdés, de félek, hogy valaki válaszol rá, úgyhogy inkább nem érdeklődöm. Felmászom az ágyamra, majd hason feküdve elkezdenék pihenni, de a párnám eléggé kemény. Vagyis hát, most így jobban megnézve inkább a könyv kemény, ami a párnámon hever. Szóval egy könyvmoly, és egy népszerű lány. Érdekes párosítás, nemde? Mármint, kérlek, ne válaszolj! Na, álljunk csak meg. Ez totálisan ugyanaz a könyv, amit pár órával ezelőtt a húgom olvasott. Kicsit ijesztő? Egyetértek. oké, most hülyének fogtok hívni, de én itt fekszem, és érzem az frissen nyomtatott könyv szagát, hallom amint az oldalak sercegnek, amint fellapozom őket, és itt vagyok. Elkezdtem olvasni a könyvet, olyan, miért is ne, már úgyis megőrültem stílusban. Ahogy a testvérem is mondta, ez egy fantasztikus stílusú, könyv, de igazából semmit új, tökre olyan, mint a többi ilyen. Na, álljunk csak meg, szóval tényleg könyvmoly lennék? Valahogy emlékszek, de mégsem. Miért történik ez velem? Lehet, hogy meg kéne kérdeznem valakit? Akkor azt hiszem, megpróbálok emlékezni, talán....: Egy egyetemista lány vagyok, azt hiszem. Várjunk csak, megesküszöm, hogy az előbb gimnazista könyveket tanultam. Szóval gimis pisis, mi? Pedig sokkal többre emlékszem. – előbbi kijelentésemet megerősítve, lemászok a galérián fekvő matracomról, és belenézek a tükrömbe. Tényleg, nem nézek ki valami 15 éves kislánynak. Inkább, mint valami fiatal nő, a húszasaiban. Ah, személyi ... Hol a táskám? Értem, szóval 17 éves, 12.-es vagyok. Rendben, szóval gimnazista, és elég népszerű, valamint szoktam olvasni. A gondnok! Igen, az a nagyon helyes gondnok. Rá még emlékszem, szóval, lehet, hogy tőle kéne érdeklődnöm? Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha most lezuhanyoznék és aludnék, mert nem hiszem, hogy sokáig bírom még, lehet, hogy visszatér minden holnap reggel.

Elkezdek lefürödni, majd mikor egy törölközőben állok a tükör előtt és bámulom, az egész csinos testem, benyit egy fiatal hapsi. Nagyon ismerős, és hasonlít is rám.

- Elnézés, nem láttam, hogy bent vagy.

- Bátyó? – nagyon le fogok égni, ha kérdő tekintettel fog válaszolni kérdésemre, és valami olyasmit vág a fejemhez, hogy tessék, már a jegyesed sem ismered meg?

- Mi az? – Hála istennek! Szóval akkor egy húg, és egy báty, milyen szerencsés vagyok.

- Ja, csak. Izé, - Na, ezt most megcsináltam, gyorsan találj ki valamit, Krisztina! – Azon töprengtem, hogy honnan szerezte Melinda, azt a fura könyvét, nem tudod?

- Melinda? Nem láttam az egy kiló méteres környezetében egy könyvet sem. Ő sem bírna elviselni egyet se. Miért, csak nem láttál, egy könyvet a kezében? – kérdezi, nagy meglepődéssel, tudtam, hogy nem szokott olvasni, akkor.... várjunk, Melindának nem is barna a haja. Kit láttam, a szobájában? – Krisz, jól vagy? Nagyon sápadtnak nézel ki!  - mondja, mire én is furán nézek rá, hiszen nem érzek semmi furát, tökéletesen jól érzem magam. – Krisztina! – kiállt, mire meglepődve látom meg saját magam a padlón heverni, bátyám pedig kétségbeesetten kiabál, hívja apát, és Melindát. Amint belép először apukánk majd a kislány, teljes sokkot kapok. A kislánynak olyan szépen csillog a szőke haja. Akkor miért, miért látom a tükörben barnának? Miért néz rám a tükrön keresztül? Miért nem a testemet nézi, amint éppen hever a földön, miért rám néz, a másik személyre, aki most egy szellem jelenlétében látja az egész eseményt?

Nocsak, miért nem vigyázol a testedre? Mondjuk, ez lehet, hogy már a betegség. Sajnálom!

Már megint te! Mi? Milyen betegség? És álljunk csak meg? Milyen betegség? – kérdezem a hangtól, majd egy emlékfoszlány villan be a szeme elé. Egy kislány, még csak egy kislány, miért kellett látnia, anyja halálát? A testem, miért sír? – Miért kellett látnom saját anyám halált? Válaszolj te szerencsétlen! Még csak egy kislány voltam!

Ejnye, most nem tehetsz semmit. Látod, hogy még a tested is sír! Pedig eszméleteden kívül vagy, igaz? Na, menj, még itt tartalak egy kicsit! – érzem, ahogy valaki átkarol hátulról, és hátrafordulnék, hogy lássam ki az, de nem tudok. Az ölelő meleg, érintés eltűnik majd pár másodperc múlva egy lökést érzek, majd hirtelen képszakadás.