Basszus! Már megint megtörtént? Miért vagyok ilyen
szerencsétlen? Mi ez a sok kérdés? Miért nem bírom abbahagyni? Tele lennék
kérdésekkel, amik válaszára nem is vagyok kíváncsi? Tényleg, miket is kezdtem
el kérdezgetni? Vajon miért, miért, miért? Miért is? Megint bele fogok örülni?
Miért is nem tudom abbahagyni?
Megint elaludtam? Hát
persze hogy igen! Megint a suliban? Természetesen!
Megint a büntetésen? Most őszintén, mást
vártál!(?) Miért vagyok büntetésen? Mert
elaludtál az órán! Milyen órán? Hisz
egyértelmű! Hogy? Történelmen!
Tényleg? Most úgy őszintén, mi máson!(?)
Lehet egy kérdésem? Persze!
Miért válaszol egy hang a fejemben minden kérdésemre? Nem tudom, kérdezd magadtól! Éppen azt teszem!
- Kriszti, kelj fel! Már elmúlt fél öt, ideje menned,
kislány! – szól hozzám kedvenc karbantartó suli őröm, aki körülbelül 20 éves,
és borzasztóan jó pasi. – Legalább ne
ilyen kényelmesen feküdj a padokon! – Ránézek, majd bólogatva leszállok a
padokból összetett székekkel körberakott erődömről, amin vagy jó két órát
aludtam.
- Tudod, én most hazamegyek, mert már lejárt a - akadok el a
mondatom közepén, majd elgondolkodom, vajon miért is álltam le.
Tudod te azt jól
kislány. Hallottam, hogy így hív. Te nem láttad, de én igen! Nagyon megcsodált,
amikor bejött és észrevett téged. Majdnem végigsimított a hátadon, aztán
megemberelte magát, és inkább a neveden szólított. Nem is akárhogy. Lehet, hogy
tudod, de felvilágosítalak, neked Krisztina a teljes neved!
- Krisz ... – néz rám a fiú, hisz fiú még elég ijedten, mire
rákapom a tekintetem – Jól vagy?
- Krisztina! – javítom ki, mire eléggé megszeppent fejet vág
– most megyek, szia! – hagyom el a termet, majd az épületet.
Nem figyelsz rám?
Milyen kár, jól eltudnánk beszélgetni! Ugyan már, ha kapkodod a fejed a hangom
irányába bolondnak fognak nézni! Hagyd abba Kriszti!
- Kuss legyen! – kiáltok fel magamban, mire mindenki rám néz.
Jaj, te lány. Hát nem
megmondtam? Tudod milyen őrültnek néznek most az emberek? Igyekezz, tűnj el a
lenéző szemeik pillantásai elől! Én is elmegyek, hagylak egy kicsit, de nehogy
azt hidd, hogy békén hagylak. Ma még találkozunk.
Mi a franc? Ez azért egy kicsit para. Miért válaszol és
beszél hozzám egy hang. Ráadásul senki nem hallja csak én. És nem is az én
hangom, legalábbis szerintem. Miért, miért? Miért történnek velem ilyen dolgok?
– kérdezem magamtól, majd csodálkozva veszem észre, most nem kaptam választ a
titokzatos hangtól. Elindultam haza, majd amint beléptem a lakásba, egy furcsa
érzés kerített hatalmába. Úgy éreztem, mintha még sosem jártam volna itt, de
mégis ismerős volt a környezet. Tudom, hogy melyik szoba és a tárgyak hol
vannak, de valami mégis más.
- Van itthon valaki? – kiabálom, majd válasz hiányában
elindulok az emeletre, benézek a húgom szobájába, majd mikor meglátom, hogy ott
van, beköszönök neki – Szia, Melinda! Mit csinálsz?
- Ja, semmit. Csak éppen olvasok.
- Oh, és mit, ha szabad megkérdeznem? – érdeklődöm a húgom
felé, hiszen nem nagyon emlékszem, hogy bármit is olvasott volna ezelőtt. Vagy
csak nem emlékszem rá?
- Egy fantasztikus stílusú könyvet egy mesevilágról, amiben
az emberek élet-halál harcokat vívnak. Azt mesélik, hogyha ezt olvasod, akkor
veled is megtörténik. – mondja a húgom teljes átéléssel és csillogó szemekkel.
- Nos, akkor jó olvasást. Én megyek a szobámba. - Hát ez fura volt. Mármint, ez közel sem a
legfurább dolog, ami ma történt velem, de akkor is, mióta vannak ilyen
könyveink? Vagy egyáltalán, miért olvas Melinda könyveket? Ő nem az a típus.
Belépek a szobámba. Megint hatalmába kerít az a fura érzés,
amit akkor éreztem, amikor hazaértem, mintha nem is az otthonomban lennék. Vagy
tíz másodpercig bámulom a szobámat a küszöbről, majd elhatározva hogy nem fogom
az ajtóban tölteni az egész napomat, leraktam a táskámat egy székre, majd
mentem volna bezárni az ajtómat, amikor hirtelen feltűnt, hogy nincs is ajtóm.
Viszont a keret tetejébe egy függönytartórúd van szerelve és rajta lóg is egy
szép bordó színű függöny. Nos, miután elhatároztam, hogy valahogy elzárom magam
a külvilágtól, elhúzom az anyagot, majd feltűnik valami érdekes, most hogy
megint a szobámra pillantok. Az összes szín, ami a bútorokon vagy posztereken,
vázákon van, valahogy olyan, mintha az egész összhangban lenne. Minden
gyönyörűen össze van hangolva. Úgy látszik értek a szobaberendezéshez. Ez a nap
olyan mintha el vesztettem volna az emlékeim, mit is csináltam tegnap? De
hogyha elvesztettem volna, akkor miért emlékszem például a testvéremre vagy
arra, hogy hol volt a szobám. Úristen, nagyon fárasztó napom volt. Oh, talán
tanuljunk? Mármint, őszintén nem tudom, hogy jó tanuló vagyok-e, de gondolom,
egy kis tanulás sosem árt.
Lassan leereszkedtem az asztalom előtti székre, majd a
szomszédos fotel szerűségről elővéve a táskám, majd abból elővéve a tanszereim,
tanulni kezdtem. Mikor legközelebb feleszméltem, már az összes tanszer
csoportosítva a fiókomba volt rakva, és az internetet böngésztem. Na, jó, nem
kell így körbekeríteni, Facebookoztam. Elég sokan rám írtak, lehet, hogy én
ilyen népszerű lány vagyok. Sajnos fogalmam sincs arról, hogy kik ezek, szóval
inkább abbahagytam tevékenységem, és az ágyam irányába fordultam. Aztán miután
hiába kerestem, körülbelül negyven fokkal feljebbemeltem a fejecském, és
megtaláltam. Miért van az ágyam a magasban? Ez egy jó kérdés, de félek, hogy
valaki válaszol rá, úgyhogy inkább nem érdeklődöm. Felmászom az ágyamra, majd
hason feküdve elkezdenék pihenni, de a párnám eléggé kemény. Vagyis hát, most
így jobban megnézve inkább a könyv kemény, ami a párnámon hever. Szóval egy
könyvmoly, és egy népszerű lány. Érdekes párosítás, nemde? Mármint, kérlek, ne
válaszolj! Na, álljunk csak meg. Ez totálisan ugyanaz a könyv, amit pár órával
ezelőtt a húgom olvasott. Kicsit ijesztő? Egyetértek. oké, most hülyének fogtok
hívni, de én itt fekszem, és érzem az frissen nyomtatott könyv szagát, hallom
amint az oldalak sercegnek, amint fellapozom őket, és itt vagyok. Elkezdtem
olvasni a könyvet, olyan, miért is ne, már úgyis megőrültem stílusban. Ahogy a
testvérem is mondta, ez egy fantasztikus stílusú, könyv, de igazából semmit új,
tökre olyan, mint a többi ilyen. Na, álljunk csak meg, szóval tényleg könyvmoly
lennék? Valahogy emlékszek, de mégsem. Miért történik ez velem? Lehet, hogy meg
kéne kérdeznem valakit? Akkor azt hiszem, megpróbálok emlékezni, talán....: Egy
egyetemista lány vagyok, azt hiszem. Várjunk csak, megesküszöm, hogy az előbb
gimnazista könyveket tanultam. Szóval gimis pisis, mi? Pedig sokkal többre
emlékszem. – előbbi kijelentésemet megerősítve, lemászok a galérián fekvő matracomról,
és belenézek a tükrömbe. Tényleg, nem nézek ki valami 15 éves kislánynak.
Inkább, mint valami fiatal nő, a húszasaiban. Ah, személyi ... Hol a táskám?
Értem, szóval 17 éves, 12.-es vagyok. Rendben, szóval gimnazista, és elég
népszerű, valamint szoktam olvasni. A gondnok! Igen, az a nagyon helyes
gondnok. Rá még emlékszem, szóval, lehet, hogy tőle kéne érdeklődnöm? Azt
hiszem, az lenne a legjobb, ha most lezuhanyoznék és aludnék, mert nem hiszem,
hogy sokáig bírom még, lehet, hogy visszatér minden holnap reggel.
Elkezdek lefürödni, majd mikor egy törölközőben állok a tükör
előtt és bámulom, az egész csinos testem, benyit egy fiatal hapsi. Nagyon
ismerős, és hasonlít is rám.
- Elnézés, nem láttam, hogy bent vagy.
- Bátyó? – nagyon le fogok égni, ha kérdő tekintettel fog
válaszolni kérdésemre, és valami olyasmit vág a fejemhez, hogy tessék, már a
jegyesed sem ismered meg?
- Mi az? – Hála istennek! Szóval akkor egy húg, és egy báty,
milyen szerencsés vagyok.
- Ja, csak. Izé, - Na, ezt most megcsináltam, gyorsan találj
ki valamit, Krisztina! – Azon töprengtem, hogy honnan szerezte Melinda, azt a
fura könyvét, nem tudod?
- Melinda? Nem láttam az egy kiló méteres környezetében egy
könyvet sem. Ő sem bírna elviselni egyet se. Miért, csak nem láttál, egy könyvet
a kezében? – kérdezi, nagy meglepődéssel, tudtam, hogy nem szokott olvasni,
akkor.... várjunk, Melindának nem is barna a haja. Kit láttam, a szobájában? –
Krisz, jól vagy? Nagyon sápadtnak nézel ki!
- mondja, mire én is furán nézek rá, hiszen nem érzek semmi furát,
tökéletesen jól érzem magam. – Krisztina! – kiállt, mire meglepődve látom meg
saját magam a padlón heverni, bátyám pedig kétségbeesetten kiabál, hívja apát,
és Melindát. Amint belép először apukánk majd a kislány, teljes sokkot kapok. A
kislánynak olyan szépen csillog a szőke haja. Akkor miért, miért látom a
tükörben barnának? Miért néz rám a tükrön keresztül? Miért nem a testemet nézi,
amint éppen hever a földön, miért rám néz, a másik személyre, aki most egy
szellem jelenlétében látja az egész eseményt?
Nocsak, miért nem
vigyázol a testedre? Mondjuk, ez lehet, hogy már a betegség. Sajnálom!
Már megint te! Mi? Milyen betegség? És álljunk csak meg?
Milyen betegség? – kérdezem a hangtól, majd egy emlékfoszlány villan be a szeme
elé. Egy kislány, még csak egy kislány, miért kellett látnia, anyja halálát? A
testem, miért sír? – Miért kellett látnom saját anyám halált? Válaszolj te
szerencsétlen! Még csak egy kislány voltam!
Ejnye, most nem tehetsz semmit. Látod, hogy még a tested is
sír! Pedig eszméleteden kívül vagy, igaz? Na, menj, még itt tartalak egy
kicsit! – érzem, ahogy valaki átkarol hátulról, és hátrafordulnék, hogy lássam
ki az, de nem tudok. Az ölelő meleg, érintés eltűnik majd pár másodperc múlva
egy lökést érzek, majd hirtelen képszakadás.
Nagyon jó! Csak így tovább! Azért egy-két helyen még van a nyelvtanon javítani. De azt már tudod.
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés